81.~ (Befejezés)

Futottam. Csak futottam és futottam, talán egy vonatot akartam elérni, de ahogy a pályaudvarra értem a vonat elment. Éppen hogy beláttam az utolsó ablakon, ahol magamat láttam integetni. Ugyan az a haj, arc, szem, vonások. Mintha csak tükörbe néztem volna. Azonban ahogy eltűnt a vonat a szemem elől hirtelen a szemem magától kinyílt. Először minden olyannak tűnt, mint amilyennek lenni szokott, mintha csak egy szokványos vasárnap reggel lenne, de nem.
 Tizenegy óra lehetett, de még mindig a párnán pihentettem a fejem mikor nagyot sóhajtottam. Ma elköltözik a bátyám, gondoltam magamban majd lassan felültem az ágyon. Megdörzsöltem a szemeimet és ásítottam egy nagyot. Végigsimítottam a tarkómon és elgondolkodtam. Tudatom alatt végig Jeremy költözésére gondoltam, még álmomban is visszaköszönt ez a tény. De ez ellen semmit sem tudtam tenni ezért fogtam magam és tehetetlenül lementem a konyhába. Ahogy leértem két ragyogó, de álmos szempár köszönt vissza, kissé elaludt arccal, melyet szőke, szinte már arany árnyalatú haj határolt.
- Reggelt öcskös!-köszönt rám teli szájjal miközben müzlit ropogtatott. Elmosolyodtam.
- Neked is Remy!-üdvözöltem én is majd leültem vele szemben az asztalhoz.- Anyu?
- Alszik. Nem akartam felkelteni, ezért én magam csináltam reggelit.- körülnéztem az asztalon és nem láttam mást csak egy üveg tejet és egy csokis gabonapelyhes dobozt.
- Megerőltethetted magad.-nevettem.
- Hát jobb, mint a semmi.-vágott vissza majd az előttem tátongó üres asztalrészre tekintett. Ekkor tudatosult bennem, hogy éhes vagyok.
- Van még abból a csokis müzliből?-kérdeztem majd szó nélkül átadta a dobozt. Felálltam, kivettem egy tálkát a szekrényből majd visszaültem. Ahogy megvoltam a pehely kiöntésével a tejért nyúltam, azonban mikor a kiöntésére került volna a sor megdöbbenve tapasztaltam, hogy mindössze csak egy kortynyi tej maradt. Jeremy nevetésben tört ki arcom láttán.- Hát jó...-mondtam és enni kezdtem a száraz, alig tejes gabonapelyhet.
 Alig kezdtem el enni lépteket hallottam az emeletről. Anyu fölkelt.
- Jó reggelt.-köszöntött minket jókedvűen mire mi is üdvözöltük. A kávégéphez ment, ami pillanatok alatt friss, gőzölgő kávét adott ki magából. Ahogy kivette a gép alól a kis csészét a tejért nyúlt volna.
- Elfogyott.-szólalt meg Jeremy miközben bekapott még egy kanál müzlit.
- Oh...úgy is mennem kell boltba szóval útba esik.
- Anya! Jut eszembe...nincs itthon nagy kartondobozunk?-kérdezte Jeremy mire anyára lesújtott a felismerés, miszerint ma a fia elköltözik.
- Oh..de, de, azt hiszem van a padláson.-felelte letörten.
- Király! Akkor ha nem bánjátok én el is megyek megnézem. Nem sokára idő van.-mutatott a képzeletbeli órájára a csuklóján majd felállt és elment. Anyuval szó nélkül egymásra néztünk, de mintha csak értettük volna egymás gondolatát, felsóhajtottunk.
 Úgy döntöttem, hogy utána megyek.
- Victor! Nem akarsz feljönni?-hallottam meg hangját miközben a padlás alá álltam.
- Nem kösz! Elég horror filmet láttam már, nem kell hogy valami fenn elkapja a seggem!-halk kacagást hallottam majd Jeremy-t is megpillantottam egy papírdobozzal a kezében.
- Ez tökéletes lesz.-felelte majd a bezárta a padlás bejáratát és a szobájába ment. Követtem. Nem akartam tovább firtatni ezt a dolgot ezért hát magam mögött hagytam és tovább léptem.
- Segítsek?
- Igen, az jó lenne.-mosolygott majd elkezdtem bepakolni a dobozba a holmikat. Egy fényképezőgép, néhány fénykép, laptop, még néhány ruhadarab és apró kis csecsebecsék, amiket eddig nem igazán láttam. Természetesen az Emily-től kapott kis oroszlán plüss is bekerült a dobozba. Jeremy a ruháit kezdte pakolni abba a táskába, amellyel idejött.- Tudod, ez sokat jelent nekem.
- Mégis mi?
- Hogy mellettem álltok. Te is és anya is. Hogy segítetek nekem ebben. Ebben az egészben.
- Ez természetes, hiszen szeretünk és...tudjuk milyen rossz ez most neked és hogy szeretnél ezen túllépni. -magyaráztam. Azt is tudjuk, hogy ha marasztalunk talán magadba fordulsz és minden csak rosszabb lesz. Hogy időre van szükséged és ezt megértjük. Az elején teljesen elleneztem, de aztán rájöttem, hogy a te érdekedben kell ezt a lépést megtenni. És ha ez neked jó...akkor nekünk is.-próbáltam mosolyogni, de mélyen, legbelül legszívesebben elsírtam volna magam, még ha ezzel a méltóságom is odavész.
Jeremy megkönnyebbülten hallgatta végig, amit mondtam, rám mosolygott és tovább folytattuk a pakolást.

A főbérlővel egy óra tájt beszélte meg a beköltözést ezért mikor készen lettünk a pakolással a holmikat a nappaliba hordtuk. Anyu még nem ért vissza a vásárlásból így a nappaliban maradtunk.
Csöngettek. Kíváncsian mentem ajtót nyitni mikor örömmel láttam, hogy Cindy az. Hirtelen bűntudat fogott el, ugyanis az utóbbi időben nem igazán beszéltem vele, folyton csak magammal és a költözködéssel voltam elfoglalva. Szó nélkül magamhoz öleltem, amit szerencsémre viszonzott. Fejét a nyakamhoz hajtotta és szorosabban ölelt magához.
- Olyan jó, hogy itt vagy.-súgtam és tovább öleltem.
- Khm..srácok...ez cuki, de én itt éppen költöznék...szóval....-Jeremy felszólalására eltávolodtunk egymástól és beljebb léptünk.
- Hogyhogy eljöttél?-kérdeztem.
- Jeremy említette, hogy ma költözik és szerettem volna elköszönni. Tudom, hogy Chicago-ban marad, de akkor is.-felelte.
- Nem sokára indulunk csak anyára várunk.-mondta Jeremy majd leült a kanapéra.
Alig tíz perc várakozás után anyu befutott, bepakoltunk a kocsiba és elindultunk Jeremy új lakása felé. Első benyomásra egészen nyugodt környéknek tűnt és ezt a véleményemet tartottam akkor is mikor beléptünk a lakásba. Bútorozott, világos lakás volt, szépen berendezve, egy szoba konyhával. Megkockáztatom, hogy egy igazi legény lakás, ami tökéletes lesz a bátyámnak.
- Hát...itt volnánk.-sóhajtott Jeremy majd körbenézet
- Köszönöm, hogy segítettetek elhozni a holmijaimat. És...mindent köszönök. Anya...-fordult anyu felé, aki sírva fakadt és úgy kezdte ölelgetni.- Nem válunk el végleg és egy városban maradunk, de akkor is nagyon hiányozni fogsz.
- Tizenkilenc évig vártam rád és most újra itt hagysz.
- Mindig itt leszek és nem csak képletesen.-kezdett Jeremy nevetni.- Szinte mindennap találkozhatunk. Csak úgy mint veled.-fordult Cindy felé, aki szintén szó nélkül ölelte meg.- Vigyázz Victor-ra.-súgta a fülébe, de hallottam minden szót.
- Te pedig magadra.-mosolygott Cindy és engedett az ölelésből. Én következtem.
- Most jön a nyálas rész?-kérdeztem nevetve, de belül egyáltalán nem nevettem. Ahogy álltam előtte és néztem rájöttem, hogy mennyire hasonlítunk, de mégis különbözünk. Kívülről teljesen egyformák vagyunk, de belülről...már nem vagyunk két tojás. Én soha nem tettem volna meg ezt a lépést mint ő, inkább megbolondultam volna azzal a tudattal, hogy apám eldobott akkor is abban a házban maradtam volna. Én soha nem tudtam volna olyan nyugodt maradni mint ő, mikor apánkkal néztünk szembe egymással. Jeremy egész életében bezárkózott, nem volt képes szembenézni a világgal, szerintem még önmagával sem. De egy nap kitört a korlátok közül és elindult, hogy megtudja az igazat.
 Közelebb lépett hozzám.
- Mindent köszönök. Mindent.-  nem válaszolhattam azt, hogy nagyon szívesen ezért inkább feltettem egy kérdést, ami a mai napig nem jutott eszembe.
- Honnan tudtad, hogy van egy öcséd?-elmosolyodott.
- Az árvaházban Katy néni mindig csak egy mesét mesélt nekem, amiben egy testvérpár szerepelt. Hogy el kellett válniuk, de az egyikük egy nap fölkerekedett, hogy megtalálja a testvérét. És megtalálta.-miközben mesélte könnyek szöktek a szemébe.- Élete legjobb döntése volt, hogy elindult megkeresni az öccsét.
- Elég gagyi mese lehetett.-mondtam a végét elnevetve, de már a könnyeimmel küszködtem.
- Igen...-nevetett ő is és szipogni kezdett.- Úgy látszik, hogy nem volt hülyeség ellopni azt az ötven dollárt.-nevetett tovább. Bólintottam.
- Azt sem bántam volna, ha az egész árút elviszed a boltból.-feleltem és nem bírtam tovább, megöleltem.
- Szeretlek.
- Én is téged.- feleltem könnyek között.
 Visszaemlékeztem. Egész életemben nem vágytam igazán másra csak egy személyre, akivel megosztok szinte mindent, aki velem van, mindegy az hogy fiú vagy lány. Akivel felnövök, aki mellett nem érzem azt, hogy egyedül vagyok. Aki a másik felem, akivel hülyéskedek, akivel akár veszekszem is. És megkaptam, visszakaptam. Itt van előttem, az akit mindennél jobban akartam, az ikrem, a bátyám, a testvérem.

80.~

Azonban ahogy végig gondoltam az egészet még nem voltam hajlandó megbeszélni a dolgokat. Úgy viselkedtem mint egy durcás kislány, de nem érdekelt. Még nem akartam vele beszélni, nem akartam, hogy kilépjen ilyen egyszerűen az életemből. Josh jól mondta, önző vagyok. Ahelyett, hogy hazamentem volna a kikötő felé vettem az irányt, ahol kiskorunkban lógtunk Josh-al. Kezdett sötétedni, de akkor sem szerettem volna hazamenni. A vidámparkban mentem.
*Jeremy POV*
V már órák óta elment és aggódni kezdtem. Nagyon reméltem, hogy nem az egyik sikátorban gubbaszt, de ezt megcáfolta az a tény, hogy nem lett volna oka rá, hogy oda menjen. Hiába hívtam a mobilján, nem vette fel. Viszont muszáj volt megkeresnem, nem várhattam tovább, beszélnem kellett vele.
- Jeremy hová mész?-kérdezte anyu miközben elhaladtam mellette.
- Megkeresem Victor-t. Beszélnem kell vele, nem válhatunk el haragban.
- Biztos nem sokára jön, de holnap is megbeszélhetitek nem?-nem feleltem csak rápillantottam egy röpke percre. Mintha csak kiolvasta volna a tekintetemből a választ.- Ilyen hamar?
- A főbérlővel holnapra beszéltem meg a beköltözést.
- Oh...-többet nem bírt mondani így odamentem hozzá és megöleltem.- Szeretlek anya. Nem sokára jövök.-bólintott egyet én pedig elindultam, hogy megkeressem az öcsémet. Legelőször Cindy jutott eszembe, ő hátha tudja, hogy hol van, így elsősorban hozzájuk csöngettem be.
- Jeremy! Hát te?
- Szia Cindy, ne haragudj, hogy zavarlak, de nem tudod az öcsém merre van?
- Mi? Megint eltűnt?-kérdezte megdöbbenten.
- Nem mondhatnám, csak már órák óta elment és nem tudom, hogy hol van. Azt reméltem, hogy nálad.
- Ne haragudj, de nincs itt. Ami azt illeti az utóbbi időben nem találkoztunk sűrűn. Gondolom még megviseli a dolog, hogy elköltözöl...
- Honnan tudod?-kérdeztem meglepve, hiszen nem említettem neki semmi ilyesmit.
- Anyukátok mesélte a minap. Sajnálom, hogy így alakult.-sóhajtott.
- Én is..-kis időre elméláztam majd észbe kaptam.- Ne haragudj, de mennem kell.
- Majd értesíts, ha megtaláltad.
- Rendben.-mosolyogtam majd távoztam. Cindy után Josh jutott az eszembe, de hogy ne tegyek meg fölösleges kilométereket, fölhívtam. Azonnal felvette.
- Hello.
- Szia, Jeremy vagyok! Csak érdeklődnék, hogy nincs nálad az öcsém?
- Alig fél órája ment el, azt mondta haza megy.
- Pedig otthon nincs és hiába hívom nem veszi fel.-kis csönd következett, aztán ismét megszólalt.
- Biztos, hogy nincs otthon...
- Ne hülyülj már, mondom, hogy nincs!
- Jó oké akkor valószínűleg Dimitri-nél van.
- Oké akkor felhívom.
- Vagy várj, várj, várj! A kikötőre ment. Ebben biztos vagyok!
- Száz százalék?
- Száztíz, ez biztos. Ott keresd.
- Oké, kösz Josh. Még beszélünk.-köszöntem el gyorsan majd letettem. A kikötő felé indultam és reméltem, hogy valóban ott lesz.
*Victor POV*

Csak álltam a korlátnál és néztem a hullámzó tengert. Mást sem lehetett hallani csak a hullámok hangjait, ahogy egymásba csapódnak. Éreztem a friss, tengeri levegőt az arcomon, hagytam hogy átfúja egész felületét egészen a hajamig. Ennél megnyugtatóbbat el sem képzelhettem volna, jól esett a friss levegő. Azonban már nem sokáig tudtam volna ezt élvezni. Lépteket hallottam. A hang irányába fordultam mikor megláttam a bátyámat közeledni felém. Csak mosolyogni tudtam magamban. Úgy látszik, hogy ez a beszélgetés nem akar váratni magára.
Ahogy közelebb ért vissza fordultam a tenger felé. Nem is köszönt, nem mondott semmit csak mellém állt ugyanúgy, mint én.
- Mikor kicsi voltam..néha kiszöktem az árvaházból és idejöttem. Nem sok esélyünk volt rá, hogy eljussunk ide.-mesélte, amit szívesen hallgattam, de fűztem hozzá semmit.- Szerettem itt lenni, olyan vidám hely.-körbetekintett majd rám nézett.- Tudom..hogy most úgy érzed, hogy igazságtalan vagyok veled és anyával, de megérthetnéd a helyzetem.
- Én megértem.-súgtam önkéntelenül.
- Akkor miért viselkedsz így?
- Mert nehéz ezt elfogadnom! Egész életemben rád vártam és most ilyen hamar elmész. Megint.
- De nem örökre... Victor...ugyan ebben a városban maradok csak egy másik lakásban. Mindennap találkozhatunk.
- Te is tudod, hogy ez nem így lesz...
- Már miért ne lenne?-kérdezte kissé összeráncolt szemöldökökkel, de csak legyintettem egyet és hallgattam.- Figyelj...nem szeretnék úgy elköltözni, hogy az öcsémmel nem beszélem meg a dolgokat. Meg valakinek holnap a pakolásban is segíteni kellene.
- Már holnap?-néztem rá hirtelen kikerekedett szemmel.- Nem is tudtam, hogy ilyen hamar költözöl.
- Igen, szóval...nem akarok holnap úgy elmenni, hogy nem szólsz hozzám. Na..mit mondasz?-természetesen én sem szeretnék így elválni tőle és minden erőmmel azon vagyok, hogy elfogadjam a dolgot. És akármennyire is szeretném, hogy velünk maradjon, ebbe a döntésébe nem szólhatok bele. Felé fordultam és elmosolyodtam.
- Azért ne várd, hogy mindent én pakolok be helyetted.-nevetni kezdett majd összekócolta a hajamat és magához ölelt.

79.~

Nem tudtam, hogy hirtelen hova menjek, így csak lementem a földszintre, felkaptam a cipőmet, a kabátomat és elhagytam a házat. Anyu megkérdezte, hogy hová megyek, de nem válaszoltam csak becsaptam magam mögött az ajtót.
Ez egyszerűen már képtelenség, ami körülöttünk történik. Egy éve sincs, hogy végre egymásra találtunk a bátyámmal, erre apám baromsága miatt ismét elveszítem. Még ha nem is örökre, de akkor is elköltözik és nem fogom olyan gyakran látni mint eddig. Hiszen ha egy testvérpár elválik egymástól már sosem lesz olyan a kapcsolatunk mint amilyen addig volt. Jeremy a városközpontba költözik, ami tőlünk eléggé messze van, és kitudja, hogy mikor tudnám látni, hiszen még a munkahelyeink sincsenek közel egymáshoz.
Beszélnem kellett valakivel erről és aki azonnal az eszembe jutott az Josh volt. Dimitri-t is nagyon bírom, de Josh már anno is mellettem volt és én is mellette. Így hát elindultam a lakásához, ahova busz és némi séta árán húsz perc múlva megérkeztem. Megnyomtam a kapucsengőt.
- Igen?!-hallottam meg egy női hangot.
- Csók...-már majdnem a férjezett nevén szólítottam mikor eszembe jutott, hogy már elvált.-Ms. Banks, Victor vagyok. Josh itthon van?
- Igen, máris nyitom az ajtót.
- Köszönöm.-feleltem és már nyílt is az ajtó. A második emeletre mentem, ahol megálltam a tizenötös számú ajtó előtt. Kopogtam.
- Szia.-mosolygott Josh édesanyja. Idejét sem tudom mikor láttam utoljára, de akkor egyáltalán nem így festett. Arca pirospozsgás volt, haja fésült, jól öltözött. Önkéntelenül is visszamosolyogtam.- Gyere beljebb.-beljebb léptem mire Josh azonnal elém ugrott.
- Téged is látni?-kérdezte vigyorral az arcán és megölelt.
- Igen...ki kellett kicsit mozdulnom.-feleltem nem éppen meggyőzően. Josh arcáról lefagyott a mosoly. Látta rajtam, hogy valami nincs rendben.
- Anyu..a szobámban leszünk.-fordult édesanyja felé majd felém biccentett, hogy kövessem, de előbb levettem a cipőm és a kabátom. Feszülten mentem be a szobájába majd leültem az íróasztala előtti székbe és forogni kezdtem vele.
- Anyukád eléggé jó színben van.-terelni próbáltam a témát, de kevesebb sikerrel.
- Igen, 'hál Istennek sokkal jobban van. De hogy neked valami problémád van, az száz. Mi történt?-hajolt előre az ágyon ülve, két tenyerét összekulcsolva. Sóhajtottam egy nagyot és neki kezdtem, végül is ezért jöttem ide.
- Jeremy el akar költözni.-vakartam meg a homlokom majd a kezemet végighúztam az arcomon.
- Mégis miért?
- Apánk...-próbáltam magam tolerálni.-...idiótasága miatt. Azt mondta, hogy ha abban a házban marad akkor nem tudja feldolgozni azt, amit apu tett és idő kell neki. Nem mellesleg egyetemre akar menni és kitudja, hogy a végén hol köt majd ki.
- Ezzel mi a gond?-szemöldökömet felhúztam Josh kérdésén.  Még válaszolni sem igazán tudtam és hezitáltam. Fürkészve kereste a tekintetemet.-V?!
- Nem akarom, hogy ott hagyjon minket. Egy éve sincs, hogy megtaláltam erre....Egyszerűen nem teheti meg, nem is gondol se rám, sem anyára.-fogtam meg a tarkómat. Josh együtt érzően mosolyogni kezdett majd válaszra nyílt a szája.
- Gondolkozz egy kicsit...te hogy éreznél az ő helyében?-átgondoltam és még ha fáj is bevallani, de ugyan így.
- Valószínűleg ugyan így.
- Hidd el, szerintem neki a legnehezebb most. Otthagyni téged, és anyukátokat. Meg pláne azt feldolgozni, hogy mit tett apátok. Nem lehet neki könnyű.-hallgattam, nem szóltam semmit, de nem is igazán tudtam volna.- Ne haragudj, de egy kicsit önző voltál, nem gondolod?
- De.-sóhajtottam egy nagyot és hátradőltem a székben.- Azt hiszem az voltam.
- Szerintem beszéljétek meg és hagyd, had döntsön, ahogy akar. Csak rajta áll, hogy hogyan dönt, hiszen már nagykorú.
- Igazad van.-mosolyogtam rá. Néha még mindig meglepődök, még ennyi év után is, hogy milyen komolyan is lehet vele beszélgetni.- Filozofikus Joshua visszatért?-nevettem.
- Filozofikus Joshua mindig itt van, csak van mikor a hülye klónja hátráltatja.-nevetett ő is.- Én mindkét Josh vagyok.
- Amúgy kösz, hogy meghallgattál.
- Ez alap. Nem tudom hangoztatni, hogy mennyire hálás vagyok azért, hogy mellettem voltál a szarban. Nélküled szerintem alulról szagolnám az ibolyát vagy drogosok között kellene élnem.
- Hát igen, sokkal jössz nekem, de én is neked.
- Na jó, szerintem elég ebből a lelkizős szarból, kicsit ratyi dolog nem gondolod?-máris eltűnt filozofikus Joshua és visszatért a régi Josh.
- Talán neked bejön ez a ratyi stílus csak nem mutatod ki.-álltam fel nevetve mire tátott szájjal, némi undorral nézett rám.

-......talán menj a francba!
- Talán jobb lenne, ha tényleg mennék mert még azt hiszik, hogy megint egy sikátorban gubbasztok.
- Kikísérlek.-pattant föl az ágyról majd az ajtóhoz mentünk. Elköszöntem Ms. Banks-től majd lementünk az épület elé. Ahogy leértünk Josh azonnal előkapott egy szál cigit.
- Tehát csak ezért jöttél le...
- Aha...-vallotta be szemrebbenés nélkül majd elmosolyodott.- Anya nem engedi, hogy a házban cigizzek és így le kell jönnöm folyton folyvást, hogy elszívjak egy rohadt szál bagót.-beszélt a cigivel a szájában majd meggyújtotta.- Oh egyébként nem is mondtad...apátokkal mi van? Gondolom már nem él veletek.-fújta ki közben a füstöt.
- Nem, anyu kirakta és nem sokára hivatalosan is elválnak. Anyu beadta a válópert. A minap eljött a cuccaiért és remélem már soha többé nem látjuk.-Josh bólogatni kezdett.
- Jobb is ez így.
- Ja....lehet. De megyek...majd még...beszélünk.-fogtam vele kezet majd elindultam a buszmegálló felé, azonban nem érettem sietségem okát...talán minél előbb szerettem volna Jeremy-vel beszélni.

78.~

A szám már beszédre nyílt volna, hogy elmondjam, még egyszer, hogy sajnálom ahogy viselkedtem. Valahogy úgy éreztem, hogy azért mindenképpen bocsánatot kell kérnem. Azonban nem engedte, hogy megtegyem, a tenyerét tartotta elém és ő kezdett beszélni.
- Nem kell semmit sem mondanod.-kezdte egy félmosollyal az arcán.- Tudom, hogy csak azért tetted, mert éreztetni akartad vele tette súlyosságát. És még gondolom azért is mert dühös voltál rá. Ezalatt nem csak azt értem, ami velem történt.-mintha csak a gondolataimban olvasott volna, vagy inkább a homlokomra lettek volna írva az indokok. Nem tudtam a szemébe nézni, zsebre dugott kézzel álltam előtte és a padlót bámultam.- Ha velem ezt tette, akkor veled sem bánhatott jobban.-folytatta.- Így van?-kénytelen voltam ránézni, de meg sem mukkantam. Azonban a hallgatás beleegyezés. Ahogy ránéztem arca még lágyabb lett és félrehúzta szája bal szegletét.
- Főleg miattad tettem. Én elfogadtam, hogy nem volt fényes gyerekkorom, de neked esélyt sem adott rá, hogy jobb legyen. Nem apa az ilyen. A saját gyermekét eldobja és nem csak önmagától...-küszködnöm kellett, hogy megőrizzem megmaradt férfiasságom és ne sírjam el magam.
- Nézd, Victor...már tizenkilenc éve történt és...sokkolt...nagyon sokkolt...de ezen már nem tudunk változtatni.-lépett közelebb és megfogta a vállam.- Nem kell róla beszélünk. Felejtsük el és minden rendben lesz.-nyugodt volt. Nagyon nyugodt, szinte megijedtem attól, hogy mennyire. Mintha meg sem viselte volna az eset vagy ennyire jól leplezné? Biztos voltam benne, hogy nyugodtnak akar hatni, ezért nem is tettem ez ellen. Bólintottam, mosolyogtam majd megöleltem.
 Anyu negyed órával később érkezett haza kétségbeesetten. Mikor meglátott felsóhajtott, látszólag aggódott értem. Azonban mikor meglátta a kezem ismét zaklatott lett.
- V, mi történt a kezeddel?-nem válaszoltam csak oldalra biccentettem a fejem és nézelődni kezdtem a házban.-Oh..vagy úgy.
- Vele mi van? Nem jelent fel?
- Eszében sem volt...de ha mégis megtenné, gondoskodnék róla, hogy soha többé ne hagyja el a kórházat. Nem lenne rá oka, hogy feljelentést tegyen.
- Na és..hazajön?-kérdezte Jeremy.
- Nem. Megmondtam neki, hogy amint felépült jöjjön a cuccaiért és hagyjon békén minket...örökre.-Jeremy-vel egymásra néztünk és sóhajtottunk. Anya látni sem akarta többé Chent és ezt teljesen megértettük. Mi sem szándékoztuk őt látni, hiszen már nem tartottuk többé az apánknak.

Ahogy anyu mondta Chen egy hét múlva jött el újra hozzánk és a holmijaival együtt végleg kiszállt az életünkből. Miközben a házban tartózkodott nem kerültünk a közelébe, végig a szobánkban voltunk. Csak az autót láttuk ahogy megáll a feljárón majd eltűnik. A lelkiismeretem nyugodt volt, semmi sem késztetett arra, hogy esetleg bocsánatot kérjek tőle vagy akár csak egyetlen barátságos mondatot is váltsak vele. Nem akartam látni. Sőt, hármunk közül senki sem. Anyu hivatalosan is beadta a válópert, amibe Chen szó nélkül beleegyezett. Tudta, hogy ezt a hibát soha nem fogja tudni kijavítani, ha egy életen át próbálkozik vele akkor se.
Azonban nem volt elég apánk tettének napvilágra kerülése, Jeremy is rátett egy lapáttal.
- Elköltözöm.-közölte velünk négy nappal azután, hogy Chen nálunk járt.
- Tessék?-kérdezte anyu alig hallhat hangon. A szívem a torkomban dobogott, nem bírtam megszólalni.
- Gondolkodtam és...higgyétek el nekem a legnehezebb, de...új környezetre van szükségem.
- De...azt mondtad, hogy elfelejtjük a dolgot és minden rendben lesz.-emlegettem fel anno elhangzott szavait. Még pislogni sem voltam képes.
- Tudom, de egyszerűen nem megy. Idő kell, hogy feldolgozzam és itt...-mutatott körbe a házban.- Nem megy.-arcán fájdalom ült, egy porcikája sem kívánta ezt a beszélgetést.
- Nem...nem, Jeremy! Most kaptunk vissza, nem engedhetlek el csak így!-anyu hirtelen bekönnyezett, arcát kezdte törölgetni és hevesen rázni kezdte a fejét.
- Nem veszítesz el még egyszer. De muszáj innen elmennem vagy soha nem dolgozom fel a történteket.-nem akartam tovább hallgatni és mint egy óvodás kisfiú, aki megsértődött a bátyára, fogtam magam és felviharoztam a szobámba. Az ajtót bevágtam magam mögött és a babzsákfotelembe huppantam. Végigsimítottam a hajamon és az ablakon kezdtem kifelé bámulni.
- Beszélek vele.-mondta Jeremy anyunak majd utánam jött. Kopogott, de semmit sem szóltam. Bejött és az ágyamra ült. Egy ideig mindketten hallgattunk.Tudtuk, hogy milyen nehéz ez.

- Tudod már, hogy hova mész?-kérdeztem végül.
- A városközpontban van egy garzonlakás. Nincs messze a kávézótól.-felelte. Nagyszerű...már lakást is talált.- És....-kezdett bele egy újabb mondatba, de még mindig nem néztem rá.- Úgy döntöttem, hogy elkezdtem az egyetemet.-miden porcikám azt súgta, hogy ne nézzek rá, bámuljak tovább ki az ablakon mert tudtam, hogy ha ránézek nem fog mást látni az arcomon csak keserűséget. Mégis ránéztem. És minő meglepő...de mosolyogtam.
- Az klassz...így végre igazi okod van arra, hogy itt hagyj minket.
- Victor..
- Ne! Inkább hagyd a magyarázkodást.-pattantam fel hirtelen az ülőhelyemről és otthagytam a szobámban egyedül.

77.~

Ismerős hangokat hallottam, melyek a "Hol van", "Basszus, remélem nincs baja"  és a "Szerintem erre lesz" mondatokat képezték. A hangok után Josh-t pillantottam meg. Mikor a sikátorba pillantott csak állt ott, nem igazán tudta felfogni, hogy a sarokban összekuporodó, zokogó srác valóban én vagyok. Még életében nem látott engem magam alatt, főleg nem sírni. Közelebb lépett, hogy tudatosuljon benne, hogy igen, valóban én, Victor vagyok az.
- Itt van!-kiáltott oda a többieknek majd odafutott hozzám.- V! Victor, hallod, minden oké?
- Hol? Victor!-mintha évek óta tűntem volna el, Cindy úgy borult a nyakamba.- Jesszusom, Victor! Drágám, minden rendben?
- Nem.-vallottam be könnyek között mire Cindy azonnal magához ölelt. Közben Dimitri és Jeremy is feltűnt, akik aggódva néztek végig rajtam.
- V!-hallottam meg a bátyám hangját. Nem volt erőm a szemébe nézni, de nem is kellett. Azonnal lehajolt hozzám és ő is átölelt.
- Sajnálom! Annyira sajnálom!-törti ki hirtelen belőlem és zokogni kezdtem. Nem tudtam visszafogni magam, azt hiszem ez volt az a pillanat, mikor előtört belőlem minden elfojtott érzés. Sosem sírtam. Csecsemő koromtól eltekintve egyszer sem tudtam magam elsírni, bármi probléma is ért. A gombóc ugyan megvolt a torkomban, de soha nem tört elő.Elfojtottam magamban, de ezt nem...ezt nem tudtam, képtelen voltam.
- Nem a te hibád.-kezdett ő is pityeregni, majd hirtelen elhúzódott, ahogy meglátta a kezeimet. Azonban pillantásában nem volt semmi elítélő, semmi lenézés. Hanem együttérzés.
- Haza kell vinnünk, nem hagyhatunk itt. Ugye fel tudsz állni?-kérdezte Josh. Bólintottam majd feltápászkodtam. Hirtelen minden erő kifutott a lábaimból és megrogytam. Josh és Dimitri megragadta mind a két karomat és úgy vittek Cindy autójához. Örültem neki, hogy nem kellett gyalogolnom, de azt hiszem nem is lettem volna rá képes.
 Nem volt kedvem, nem akartam visszamenni abba a házba, de annyi erőm nem maradt, hogy megszólaljak. Minden adrenalin és energia tartalékomat kimerítettem az utóbbi fél órában, semmi sem maradt. Csak azt tudtam, hogy fáradt vagyok, fázom, véres a kezem és hogy legszívesebben most azonnal elaludnék.
Anyu még nem volt otthon, Jeremy nyitotta ki a ház ajtaját. Dimitri és Josh a nappaliba vittek, én pedig a kanapéra zuhantam.
- Kösz srácok.-nyögtem, miközben erőtlen testemet szinte a kanapéra dobtam.
- Le kell fertőtleníteni a sebedet.-szólt közbe Cindy.- De először mosd meg a kezed,
-Oké.-bólintottam majd nagy nehezen felálltam és a fürdőbe mentem. A srácok azonnal a segítségemre siettek, de tájékoztattam őket, hogy minden rendben, megállok a lábamon. Amint láttam, hogy a kezemről lecsorgó vér eltűnik a lefolyóban csak akkor fogtam fel a helyzet súlyosságát. Megvertem a saját apámat. Azt az embert, akitől egész húsz évem alatt féltem, akivel nem váltottam egyetlen normális mondatot, aki nem játszott velem kiskoromban, nem olvasott nekem esti mesét, aki nem vitt el engem baseball, foci, vagy bármilyen más meccsre sem, aki nem törődött velem. Azt az embert vertem meg, aki elvette tőlem a fivéremet. És az az ember nem az apám.
 Kézmosás után a nappaliba akartam menni, de láttam, hogy Cindy a szobám ajtaja előtt áll, kezében az elsősegély dobozzal. Szó nélkül indultam felé majd be a szobámba. Leültem az ágyra, ő pedig mellém. Készségesen fogadtam el, hogy ellása a kezemen lévő sérüléseket. A fertőtlenítő iszonyúan csípett, szinte már égetett, de minden jobb lett mikor kötszert tett rá. Szó nélkül tette mindezt, én pedig nem is kényszerítettem, hogy bármi szót is szóljon.
- Köszönöm.-néztem rá mosolyogva. Örömmel látta, hogy végre mosolygok, így ő is visszamosolygott majd adott egy puszit az arcomra és megölelt. A fejemet a nyakához hajtottam. A hátamat majd a fejemet kezdte simogatni, melyből egyértelmű volt, hogy vigasztalni próbált. Sajnálta, iszonyatosan sajnálta a dolgot és nem hitte volna, hogy idáig fajulhatnak a dolgok. Nagy levegőt vettem majd eltávolodtam. Pillantása többet mondott minden szónál majd megfogta a kezemet és lementünk. Josh és Dimitri lenn ült Jeremy-vel.
- Na, megmarad a kezed?-csipkelődött Josh, ami rögtön jobb kedvre derített. Megszoktam Josh csipkelődő modorát, ezért örültem neki, hogy még ilyen helyzetben is hozta a formáját.
- Igen, úgy néz ki.-feleltem majd felmutattam a frissen bekötözött kezeimet. Jeremy széttett lábakkal, összekulcsolt kezekkel ült előttem majd mikor meglátta, hogy őt nézem eleresztett egy félmosolyt és bólintott, miszerint minden rendben lesz.
- Srácok, nézzétek, tudom, hogy nem szeretnétek erről beszélni...-kezdett bele Dimitri.- De tudnotok kell, hogy ha bármiben tudunk segíteni, akkor szóljatok.
- Így van.-tette hozzá Josh.-És Victor..-ezt a gondolatát kifejezetten hozzám intézte.- Tudod jól, hogy milyen sokat jelent nekem, hogy annak idején kihúztál engem a szarból..kétszer is...engedd meg, hogy valahogy én is segítsek nektek.
-Egyszer mindenképp segítened kell majd....de ebben nem tudsz.-húztam félre a bal szájszegletem. Josh is jól tudta, hogy ebbe az ügybe bizony sem sok beleszólása van, csak úgy mint Dimitrinek vagy akár Cindy-nek. De értékeltem az igyekezetüket és megköszöntem nekik.
 Néhány perccel később mindenki távozni készült. Cindy hosszú és együtt érző öleléssel búcsúzott mindkettőnktől, még a fiúk is. Bár, az ő ölelésük nem volt annyira hosszú.
Mikor mindenki elment becsuktam az ajtót, és szembefordultam Jeremy-vel. Egyszerre sóhajtottunk.

76.~

Chen sebeit ellátták, nincs nagyobb baja az arcán lévő zúzódásoktól. Nem mondta el, hogy pontosan mi történt, csak annyit, hogy egy kisebb összetűzésbe került az egyik ismerősével. Feljelentést sem akart tenni.

 A kórteremben csak az infúzió csöpögését lehetett hallani és Chan nehézkes légzést. Anyu a sarokban lévő székben ült, nem volt hajlandó közelebb menni hozzá.

- Mondj valamit. Kérlek, ne csak ülj ott és bámulj.-kérte Chen, de szavai semmit sem értek. Anyám szeméből semmi más nem áradt csak düh és harag. Keresztbe tett lábbal ült, jobb bokáját kezdte rázogatni. Végül megszólalt.

- Csak azért nem verem szét még jobban a pofádat mert a fiam már megtette a magáét.-hangjából semmi más nem hallatszott csak a megvetés és az utálat. Egy csöppnyi sajnálat nem volt szavaiban, mélyen elítélte férjét.

- Isabelle..kérlek..

- Mától kezdve...elfelejtheted a nevemet.-állt fel lassan és közeledni kezdett Chen-hez.-Mint az enyémet, mint a fiaimét. Ahogy felépültél, eltakarodsz a házamból.-már készült sarkon fordulni mikor megtorpant.- Egyet még árulj el. Hogy volt szíved, ezt tenni? A fiaddal, a saját véreddel?

- Nem tudtam, hogy mit csinálok.-nyeldekelt.- Alig volt pénzünk és nem tudtam, hogy hogy fogjuk eltartani a két gyereket mikor még magunkat is alig tudtuk.

- És ezért az a megoldás, hogy árvaházba viteted? Nekem meg azt kell hallanom, hogy meghalt? A fiam?-hangja kezdett erősödni, dühösebbé válni.

- Hülye voltam, megbántam..és nagyon sajnálom.

- A sajnálatod már semmit sem ér Chen. Azt hitted, hogy ezt ilyen egyszerűen megúszhatod? Azt hitted, hogy ha felnő a gyerek nem akarja megtudni, hogy mi is történt vele valójában?

- Tényleg nagyon megbántam.-suttogta miközben anyu szemébe könnyek szöktek.

- Most vesztetted el a családodat. Egy ilyen ember...nem érdemel családot.-lágyabban, de nem kedvesebben szólt anyu Chen-hez. Elgyengült, nem volt képes már kiabálni. Átgondolta a dolgokat és úgy érezte, hogy a szíve szakad meg.- Tartsd magad ahhoz, amit mondtam és ha felépültél, költözz el és hagyj minket békén. Örökre.

-Isabelle...-hiába hívta vissza feleségét már nem ment vissza hozzá. És nem csak a kórterembe.

Egy sikátorban gubbasztottam, nem volt erőm megmozdulni. Csontjaim remegtek, úgy éreztem bármelyik percben eltörhetnek. Mindenem fájt, főleg az öklöm.  Jobban szemügyre vettem. Ujjaimat, tenyeremet, ujjperceimet, körmeimet, mindent. Minden véres volt. Féltem, hogy ez mind apám vére, de aztán észrevettem, hogy néhány helyen a bőröm felszakadt.

 A fejemet a kezeim közé fogtam és úgy kezdtem zokogni. Mintha csak gyomorszájon rúgtak volna, fájdalmaim egyre csak erősödtek. Talán egoista vagyok és túlzásba vittem dolgot. De nem..mégsem. Mindent a családomért tettem. Anyuért és Jeremy-ért. Talán még magam miatt is, amiért elvették tőlem azt, amire a világon a legjobban vágytam. Nem hagyhattam, hogy apám csak egy veszekedéssel megússza az egészet, túl nagy luxus lett volna. Azért tettem, mert tudtam, hogy Jeremy nem lett volna képes kivetíteni rá a dühét, ahhoz túl nagy sokk érte. Őt dobták el, őt hagyták magára és mégis..mégis engem is ugyanolyan sokk ért, mit őt.

 Hirtelen rezgést éreztem a nadrágzsebemben. Olyan váratlanul ért, hogy kissé fölugrottam, szívem vadul kezdett kalapálni. Remegő kézzel nyúltam telefonom után. Nem szóltam bele csak felvettem.

- Victor! Victor, szívem jól vagy?-Cindy hangja visszhangzott a telefonból. Megkönnyebbültem.

- Cindy..-szóltam bele zokogva.

- Édesem...Victor hol vagy?-aggódóan kérdezett, késégbeesés hallatszott hangjában.

- Az utcánk utáni sikátorban.-dadogtam. Kis időre egyedül akartam lenni, de talán vágytam a közelségére. Hogy megnyugtasson, vagy hogy csak lássam. Ezért is árultam el, hogy hol vagyok.

- Azonnal odamegyünk, csak ne menj sehova!-zihálta és letette. Ellöktem magamtól a telefont és tovább sírtam. Legszívesebben üvöltöttem volna, de egy hang sem jött ki a torkomon. Csak vártam, hogy végre értem jöjjenek.

75.~

Mindig is tudtam, hogy apu simlis alak és hogy titkol valamit, de ha valaki egyszer azzal áll elém, hogy a saját fiát eldobta a pénze miatt nem hiszek neki. Kinevetem és kérdőre vonom, hogy mégis hogy képzel ilyet az én apámról? Azonban, ha valaki most áll elém ezzel, hiszek neki.
 Ahogy megláttam a házunk előtt parkoló kocsit gyorsabb tempóra váltottam.
- Victor, mit akarsz csinálni?-kérdezte félve Jeremy, aki a hátam mögött loholt. Nem válaszoltam, csak mentem tovább. Szinte letéptem az ajtót a helyéről, úgy rontottam be a házba. Anyu a nappaliban volt és a laptopján dolgozott.
- Hol van? Hol van az a féreg?-kiabáltam, ügyet sem vetve anyura.
- V, miről beszélsz?-pattant fel anyu, amilyen gyorsan csak tudott és elém állt.- Drágám, mi történt?
- Hol a férjed?-toltam arrébb anyut, aki meglepetten bicegett oldalra.
- Mi ez az ordibálás?-hallottam meg apám hangját, amely csak most tudatosult bennem, hogy milyen undorító. Ahogy megláttam mikor lejött a lépcsőn a szemeim szikrákat kezdtek hányni, kezem ökölbe szorult, vérnyomásom azonnal fölszökött. Önkívületi állapotomban megindultam felé és ahogy elég közel értem hozzá jobb öklömet az arcába csaptam, melynek hatására hanyatt vágódott. Anyu a nevemet kiáltva jött oda Jeremy-vel együtt, hogy hátrébb húzzanak.
- Ezt miért tetted?-rángatta a kezem anyu.
- Ezt érdemli az a féreg, aki eldobja a saját fiát a pénze miatt!-feleltem lihegve. Az adrenalin még mindig tombolt bennem, legszívesebben csak vertem volna, azonban ezt meggátolta bátyám és édesanyám karja.
- Miről beszélsz?-kérdezte anyu szintén kiáltozva.
- Miatta került Jeremy árvaházba! Azt kérte az orvosoktól, hogy mondják azt neked, hogy meghalt mert nem engedted volna, hogy elvigyék!-anyu mindezt tátott szájjal hallgatta végig, Jeremy pedig könnyezve állt mellette.
- Egy gyereket is nehéz volt akkor eltartani, nemhogy kettőt.-Chen a padlón könyökölve mondta, a szája felrepedt. Azonban az volt a legnagyobb hibája, hogy kinyitotta a száját. Ahogy újra meghallottam hangját összeszorítottam a fogaimat és ismét nekiestem. De ezúttal nem tudtak megfékezni. Fájt, nagyon fájt amit tett. Hogy elvette tőlünk a bátyámat és hagyta, hogy tizenkilenc évig egy rohadt árvaházba sínylődjön egy olyan gondolattal, hogy ő senkinek sem kell. Hogy megfosztott engem és anyámat a testvéri és gyermeki szeretettől. Azt akartam, hogy érezze, hogy ez mennyire fáj mindhármunknak.
Az inge gallérját markolva ütöttem az arcát, egyre erősebben. Még visszaütni sem volt képes, érezte tette súlyosságát. Jeremy és anyu a vállamnál fogva próbáltak elhúzni, de nem tudtak. Nem engedtem magam elvinni onnan, meg kellett fizetnie.
- Emlékszel mikor azt mondtad, hogy neked is fáj, hogy meghalt a fiad? És mikor a toronynál azt mondtad, hogy nem leszel többé hülye és hogy szeretsz minket? Emlékszel?-üvöltöttem a képébe, de nem hagytam abba arca eltorzítását.
- V, engedd el! Kérlek!-Jeremy hangja aggodalmat és félelmet tükrözött. A csontjaimig hatolt a kérésére, és ahogy kérte. A szívem a meghasadás szélén volt miatta, így fogtam és elengedtem apám ingét. Jeremy hátrarántott, csak akkor láttam igazán apám arcát. Mozdulatlanul feküdt, de még lélegzett. Arca duzzadt volt és sebek tarkították, melyekből vér csordogált. Majd Jeremy-re és anyura néztem. Ijedtek voltak, még soha nem láttam így őket. Aztán én is megijedtem. Megijedtem attól, hogy mit váltott ki belőlem a családom iránti szeretetem. Megijedtem attól, amit tettem apámmal. Megijedtem magamtól.

A kezeim véresek voltak, apám vére tapadt rájuk. Anyám csak állt mellette, nem volt hajlandó lehajolni hozzá. Tudta, hogy igazam van, különben soha nem emeltem volna kezet apámra.

Nem tudtam tovább ott maradni, el kellett mennem.

- Victor!-kiáltott utánam Jeremy, és utánam szaladt, de ahogy látta, ahogy egyre jobban rohanok úgy érezte, hogy nem érhet utol.

- Hová ment?-kérdezte idegesen anyu.

- Nem tudom.-felelte Remy majd a telefonja után nyúlt.- Felhívom a srácokat, hogy segítsenek megkeresni, kitudja mi történhet vele.

*Jeremy POV*

Akármennyire is fájt apám tette nem hagyhattam, hogy az öcsém egyedül legyen most ilyen állapotban. Nem tudtam volna megbocsátani magamnak, ha bármi baja is történni fog miattam.

 Éppen hívtam volna Josh-t, mikor anya közelebb lépett.

- Tényleg ezt tette veled?-fogta két tenyerébe az arcomat és úgy nézett a szemembe. Hallgatásomat igennek vette majd magához ölelt.- Annyira sajnálom.

- Te nem tehetsz róla.-nyugtattam meg.- De most fel kell hívnom a srácokat, hogy segítsenek megkeresni Victort, kitudja, hogy hova mehetett.-anyu szó nélkül egyezett bele én pedig bepötyögtem az utolsó számot is a telefonomba. A második csörgés után Josh felvette.

- Igen?!

- Josh, szükségem lenne a segítségedre.

- Mond, mi történt?-remegett meg kissé a hangja.

- Victor...

Még néhány telefonhívás és mindenki a házban termett. Közben Chanért-nem voltam képes apunak szólítani- mentő jött. Anyu kénytelen volt vele menni, így rám maradt a ház.

Dimitri és Josh feszülten álltak előttem.

- Bökd már ki, hogy mi történt!-nyaggatott Josh, ugyanis a telefonban nem mondtam el mindent.

- A lényeg, hogy Victor eltűnt, és fogalmam sincs, hogy hová mehetett. Muszáj megtalálnunk, amilyen állapotban van...

- Milyen állapotban? Jeremy, kérlek mindent mondj el, így nem tudunk segíteni.-szakított fél Dimitri. Nagy sóhaj hagyta el a számat és belekezdtem. Mindent elmondtam az elejétől a végéig. Ahogy a végére értem a fiúk csak sóhajtottak egyet és sajnálkozni kezdetek.

- Cindy-nek szóltál?

- Nem...nem akartam felzaklatni.-feleltem.

- A barátnője, mégis csak tudnia kell róla.-mondta Dimitri.

- Rendben, akkor felhívom.-már a telefonomért nyúltam volna mikor csöngettek. Összenéztünk a srácokkal.

- Most szórakoztok?-nézetem rájuk és az ajtóhoz siettem. Cindy mosolyogva és kíváncsian állt az ajtó előtt.

- Sziasztok! Mi ez a dzsembori?-mosolygott, mit sem sejtve a történtekről.